Annyit elárulhatok a játék menetéről, hiszen a leírásban is szerepel, itt minden azon múlik, tudunk-e kérdezni, egyáltalán kérdezünk-e, és a kapott információkat tudjuk-e helyesen alkalmazni. A válaszokat pedig nyilvánvalóan én, azaz a játékmester szolgáltatja. Persze hogy hogyan, és kitől, értsd milyen karaktertől, vagy valamitől lehet kérdezni, az már a játék része, a résztvevők ezeket a szabályokat ott tudják meg. De mindenképpen a játékmester áll valamennyi lehetőség mögött. A játékmester számára pedig a fő szabály, hogy ne lépjen ki a szerepéből, és ne nyújtson úgymond extra segítséget ezen kívül.
Nos, ezt irgalmatlanul nehéz megállni. Nehéz megállni, hogy ne szóljak, miszerint de hisz nem is ezt mondtam, amikor valamelyik játékos visszaidézi, de nagyon pontatlanul, jól félreértelmezve a szavaimat. Vagy amikor az utolsó döntő pillanatokban valaki abszolút beszűkült tudattal éppen irányít, és tökre megfeledkezik egy lényeges mozzanatról, amit előtte látszólag megértett. És ezek a példák nem a hibáztatásról szólnak, hanem arról, pontosan ez a játék lényege, le tudjuk-e győzni ezeket a zsigerből jövő reflexeket, vagyis voltaképp azokat a késztetéseket, amely mindannyiunk természetének része.
Nos, én bizony nagyon nehezen tudok uralkodni e késztetések fölött, elég rossz vagyok ebben. És csak megadom azt az extra segítséget, nem tudom megállni, bocsánat, gyarló ember vagyok én is. Mentségemre legyen szólva, ez a játék során viszonylag ritkán fordul elő, és kivétel nélkül nem az én extra segítségemen szokott múlni a siker.
Tehát gyertek, tegyetek próbára ti is... 